Fontos! Most ne kattints ide!

Sem életében, sem halála óta senki se vitatta, hogy a mi évszázadunk magyar irodalmának egyik legjelentékenyebb alakja. Akik nem kedvelték - és sokan nem kedvelték jobbról is, balról is -, azok is elismerték művészi értékét, gondolatgazdagságát, műveinek hatását az olvasók sokaságára. Amikor a harmincas évek elején máris sikeres regényíróként foglalja el helyét az irodalmi életben és az újságírásban, a fasizmus felé tartó, majd hamarosan rohanó országban a különböző árnyalatú jobboldaliak felettébb idegenkednek egyértelmű liberalizmusa, demokratizmusa miatt, vagyis az adott körülmények közt harcos baloldali ellenzékiségétől. Idegenkednek, olykor háborognak is, de olvassák, gyönyörködnek benne (szándékuk ellenére), vitatkoznak is vele, főleg pulicisztikájával. Mert mindig érdekes, amit ír, mert stílusa elegánsan magas színvonalú írásművészet. Mert felizgatja azokat is, akik egyetértenek vele, azokat is, akik politikailag egyenest ellenségüknek tartják. Azután másfél évtizeddel később a szocializmus felé induló, majd az ábrándos szocializmus elképzeléseit hamarosan felváltó, az eszményt önkényuralommá torzító "marxista-leninista ideológia" és a "szocialista realizmusnak" elnevezett irodalmi kényszermunka évtizedeiben a hivatalos kultúrpolitika ugyanazt a Márait ugyanazokért a stilisztikai-politikai tulajdonságai miatt jobboldali "polgári csökevény"-nek láttatná, de közben ugyanúgy elismeri művészi értékét, sőt még szándékainak humanizmusát is. Amikor pedig 1948-ban tudomásul veszi a politikai és főleg a kultúrpolitikai fordulatot, amely megfosztja attól a légkörtől "amely nélkül - saját, élőszóval, illetékes államférfiak előtt elmondott szavaival - nem érdemes élni", és önkéntes száműzetésbe megy... akkor ugyan nem beszélnek és nem írnak róla, de rosszakat se mondanak. Külföldön kelt és megjelent könyveit ugyan csak illegálisan hozzák haza az odakintjárók, de ezek békésen hazatérnek a kofferekben, terjednek az olvasók között, az irodalom értői magánkörökben beszélnek róluk, anélkül, hogy bárkit megvádoltak volna Márai-könyv olvasása miatt. Mert azért a legilletékesebb irodalmi üldözők is tisztelik, és igyekeznek maguk is olvasni új könyveit. Majd egyszerre már kezdik hazahívni. Az egyre lágyulóbb diktatúrának egyenest jól jönne kibékülni Máraival. Hiszen Zilahy, a másik tisztelt emigráns már békül, olykor már hazalátogat, majd úgy dönt, hogy haza is költözik. Az már történelmi és irodalomtörténeti végzet, hogy hazakészülődés közben hal meg. Márai azonban él, és a maga előkelő modorában, választékos nyelvezetével csökönyösen ellenáll. Nem harcias szellem ő, de nem is békülékeny, hanem konok, aki törhetetlenül hűséges eszményeihez. Így él, egyre magányosabb lélekkel a messze idegenben, egyre magányosabban a múló évek terhével. Már elérkezett a 89-ik életévhez, közeledik a 90. Elege van mindenből, nincs további tartalma számára a létnek. Annak idején elment, mert nem volt már itthon, amiért érdemes élni. Most már sehol a világban nem észlelt olyasmit, ami miatt érdemes élni. Ilyenkor okosabb önként menni. Egy biztos kézzel tartott pisztoly egyetlen lövésével be lehet fejezni. Ezzel a fölényes gesztussal lépett át a nyilvánvaló, a megjósolható halhatatlanságba. Azóta itthon megint a legolvasottabb íróink közé tartozik.

Hogy ki volt és milyen volt? Erre a kérdésre minden olvasónak az egész életmű adhat igen pontos feleletet. Röviden összefoglalva néhány bekezdéssel lehet jelezni az életutat, és néhány címmel az életmű fő állomásait.

A Grosschmied család nagyon régi, már korai századainkban is tisztes városi rangokat viselő szepességi cipszer (más néven: szepesi szász) família volt. Országos, olykor világhírű jogtudósok kerültek ki nemzedékeikből. Közéleti érdemeik miatt kaptak valaha régen a királytól magyar nemességet a "Márai" előnévvel. Az író nagybátyja, Grosschmied Béni a budapesti egyetemnek olyan tekintélyű jogászprofesszora volt, hogy külföldi egyetemek - köztük még az oxfordi is - vele íratott magánjogi tárgyú tankönyveket. Márai apja is jogtudós volt, nagyon tisztelt kassai ügyvéd. Az író is Kassán született. Az ifjúkori emlékek, a nagy múltú, régóta polgáriasodott város, benne a nagyon kulturált szülői otthon képe, hangulata, polgáralakjai mindvégig alaphangját adták bontakozó, majd terebélyesedő életművének. Ez a világ adja örökségét, ez határozza meg hitvallását. A nemesi-jobbágyi Magyarország évszázadai folytán az iparos, kereskedő, értelmiségi polgár nélkülözhetetlen volt, de mégis sok mindenben idegen. Nemesi vagy paraszti eredetű magyar polgárság csak egész kevés helyütt alakult ki városainkban, felettébb ritka volt az olyan képlet, mint a debreceni cívis. A magyar polgárság túlnyomó többsége német, szláv és zsidó eredetű volt. De a társadalom polgárosodása és ettől elválaszthatatlanul nemzettudatának kifejlődése ezeket a polgárokat már a XVIII. századtól kezdve a magyarságtudat fontos hordozóivá, kifejezőivé tették. A német vezetéknevű és magyar nemesi előnevű felvidéki polgárság ugyanolyan közege lett a XIX. századtól óriási lendülettel fejlődő magyar kultúrának, mint a hasonló társadalmi utat bejáró szlovák, zsidó, szerb, horvát, román kortársaik. A nagy kultúrájú Kassa és benne a nagy kultúrájú család igen jó termőtalaj volt az irodalom és a művészetek számára is.

Mire Márai Sándor - aki, amint költőként irodalmi útra indult, a családi predikátum alapján Márainak nevezte és írta magát - túllépett középiskoláin, olyan művelt diákember volt, aki egyaránt ír, olvas, beszél magyarul, németül és franciául. Nem csak az irodalomban és a történelemben, hanem úgyszólván valamennyi tantárgyban kitűnik. Korán műveltnek mondott fiú, aki már a gimnáziumban is kiemelkedett biztonságos verselőképességével. És habár hamarosan kiderültek prózai erényei, prózaíróként tartja számon az irodalomtörténet, majd volt olyan időszak, amikor legtekintélyesebb újságíróink közt foglalt helyet - a költészet mindvégig megmaradt, mint játék, szórakozás, de néha szenvedély. Költői stílusában, ízlésében a Nyugat költőihez, leginkább Kosztolányihoz áll közel, majd erre rétegződtek a Berlinben és Párizsban belélegzett nyugat-európai hatások. Ennek a választékos költészetnek mindvégig jó átlagát képviselte olykor magasabb szinteket is elérve, de élete végső évtizedeiben, a hontalanság magányában néhány nagy elégiája - például a "Halotti beszéd" - fel tudott emelkedni költészetünk legmagasabb ormaiig. De azért a költészet mégis háttérzene a regényekhez. Mint ahogy ha nem is háttér, mégis melléktéma a gyakran igen nagy hatású publicisztika, és az ettől elválaszthatatlan, gyakran bravúros útirajz. - Mindez hozzátartozik Máraihoz. A regényíró azonban XX. századi szépirodalmunk egyik legfőbb alakja.

Mire bevégezte a gimnáziumot, befejeződött az első világháború is, és Kassa egyszerre nem volt Magyarországon. Budapest a forradalmaknál, majd az ellenforradalom vérengzésénél tartott. Okosabb volt távol, Nyugaton tanulni tovább. Igaz, az összeomlott Német Császárság talán még zűrzavarosabb volt, de a nagyhírű német egyetemek az ismeretek fellegvárai maradtak. Márai hol Berlinben, hol Frankfurtban folytatja tanulmányait: irodalmi, esztétikai, filozófiai műveltségét tudományos szintre emeli. Közben pénzkeresés végett német újságokba ír, költők körében ismerkedik az irodalom modern törekvéseivel. Majd átrándul a győztes Franciaországba, és éveket tölt Párizsban, ahol másfajta modern költészet bontakozik. És ott is lehet újságírással pénz keresni. Ezekből a külföldi kalandozásokból már Budapestre tér haza. Már odakint megírt egy szándékoltan modern stíluslehetőségekkel eljátszó regényt: "Bébi vagy az első szerelem". Ez meg is jelenik itthon (1928), s ezután újságoknál talál megélhetést biztosító állást. Hamarosan a liberális polgári "Újság" nélkülözhetetlen munkatársa. Legfőbb cikkei évekig ott jelennek meg. Érdekes véletlen folytán ugyanabban a szerkesztőségben, sőt ugyanabban a szobában, egymással szemközti íróasztalnál ül Zsolt Béla, a harcias kispolgári irodalom legjelentékenyebb publicistája és igen jó regényírója. Akik ifjú író-költőként bejáratosak voltak az Újság szerkesztőségébe, jól érezték, hogy ez a két jelentékeny (de másképpen jelentékeny) író és közíró valójában nem kedveli egymást, de önfegyelmező méltósággal mindig elismerik egymás értékeit.

1930-tól kezdve azonban Márai az élő regényirodalom élére lendült. A "Zendülők" már kétségtelen remekmű volt: nagy lélektani felkészültséggel írt, feszülten izgalmas regény kamaszkorú fiúkról, akiket visszarettent a felnőttség, amely menthetetlenül következik. És erre következett a már felnőtt fiatalok magányának regénye, párizsi élményeinek lecsapódása, az "Idegen emberek". - Vannak olvasók, akik ezt a két korai regényét szeretik legjobban. Holott az igazi nagy művek a polgári életforma történelmileg-lélektanilag hiteles látleletei. Egy önéletrajzi regénnyel kezdődik: az "Egy polgár vallomásai"-val. A következő évek nagy kompozícióiban már általánosítva a magánélményeket, egy család - Garrenék - történetében rajzolja kötetről kötetre a polgári, pontosabban a közép-európai, legpontosabban a magyar polgári lét társadalmi és lélektani helyzeteit. A "Féltékenyek" és folytatásképpen már a háború alatt és után írt "Sértődöttek" számos kötete színvonalban és hitelességben semmivel sincs mögötte az európai nagy polgárcsalád-ábrázolásoknak, Thomas Mann "A Buddenbrook-ház"-ának és Martin du Gard "A Thibault-család"-jának. Ha ezt a három nagy ciklust együtt, egymás után olvassuk, a legmagasabb művészi színvonalon, dokumentumszerűen élhetjük át a párhuzamot is, a különbséget is a német, a francia és a magyar polgári lényeg között. - Tulajdonképpen a polgári létnek ezt az ábrázolását egészíti ki élete második felében kötetről kötetre épített "Napló"-iban. Mintha egyetlen véghetetlen regényfolyam volna, amit saját élményeiről, a világ jelenségeinek kommentálásáról és a maga teremtette Garren-család létének változatairól ír. S ezek mellett kezdettől végig újabb és újabb kisebb-nagyobb regények vallanak az érzések és élmények végtelen változatairól, mint - csak legfőbb példákként a sok közül - a családi élet válságáról szóló "Válás Budán" és a talán legnépszerűbb műve, a XVIII. század kalandorvilágában játszódó, stílusbravúrokkal teljes szerelem-mozzanat, a "Vendégjárás Bolzanóban". - Stíluseszményei közt Kosztolányi mellett alighanem a legfontosabb Krúdy Gyula. Róla írta egyik legszebb, egyesek szerint a legszebb regényét, a "Szindbád hazamegy" címűt.

Ennyiből talán kikerekedik Márai Sándor írói arcképe.  

                                                           Hegedűs Géza  A magyar irodalom arcképcsarnoka

vissza az elejére

Márai Sándor magyar író, újságíró; Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 22.
A századfordulón Kassán született, a keresztségben a Sándor Károly Henrik neveket kapta. Testvéröccse, Géza, filmrendező lett. 1918-tól a Budapesti Napló szerkesztője. 18 évesen rövid ideig egy kommunista írócsoport tagja volt. Ifjúkorában sokat utazott, az 1920-as években hosszabb németországi tartózkodása idején németül írt. A Frankfurter Zeitung egyik legnevesebb munkatársának számított. Végül az anyanyelvét választotta, a magyart. Az 1930-as években precíz és letisztult realista stílusa révén vált ismertté. Ő írt először Franz Kafka munkáiról. 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. Kritikus szemmel, mintegy kívülállóként nézte a Horthy-rendszert. A második világháború után sem táplált illúziókat a kommunistákkal szemben és karrierista sem volt. Emiatt s miután könyve már nem jelenhetett meg Magyarországon, 1948-ban emigrálni kényszerült. Miután rövid ideig Svájcban, majd Olaszországban élt, Márai az Amerikai Egyesült Államokba, New Yorkba költözött. Továbbra is magyarul írt. Műveit emigráns magyar kiadók adták ki. 1952 és 1967 között a Szabad Európa Rádió munkatársa. 1968-ban rövid időre visszatért Olaszországba, Salernoba, majd ugyanebben az évben Kaliforniába, San Diegóba költözött. Felesége halála után egyre inkább elzárkózott a világ elől, míg végül 1989-ben San Diegóban gyógyíthatatlan rákbetegsége miatt önkezével vetett véget életének.

Munkássága:

Márai elsősorban regényíróként ismert, bár szintén jelentős novella-, vers- és tárcaírói munkássága, és néhány színdarabot is írt. A II. világháború alatt kezdett naplói szinte külön műfajt képeznek, tökéletes korrajzot mutatnak. Kéziratának teljes feldolgozása még mindig tart. Röpirat a nemzetnevelés ügyében c. tanulmánya, mely először 1942-ben jelent meg, több mint fél évszázad után is aktuális gondolatokat közöl a kultúra hanyatlásáról, a tömegember manipulálhatóságáról. Ezért is volt tiltott író 1989-ig. Főműve a Garrenek családregénye, melynek első köteteit még itthon kezdte, 1930-tól, és a sorozatot életének utolsó éveiben fejezte be. A teljes ciklus először Torontóban jelent meg, 1988-ban. Kötetei: Zendülők Féltékenyek; Az idegenek; Sértődöttek; Jelvény és jelentés; Utóhang.

A szocialista kultúrpolitika 1948-tól igyekezett elfeledtetni. Az 1980-as években megpróbálták visszacsalogatni, ám ő nem állt kötélnek, könyveinek kiadását, darabjainak színpadra állítását sem engedélyezte. Pontosabban két követelmény teljesüléséhez kötötte ezt: a szovjet csapatok kivonásához, és az általános és titkos szabad választások megtartásához. Halála után kezdték el munkáit (regények, novellák, napló) újra megjelentetni Magyarországon. 1990-ben, egy évvel halála után, posztumusz Kossuth-díjat kapott. Külföldön először Franciaországban fedezték fel újra az 1990-es évek elején. Rövid időn belül négy regénye jelent meg Párizsban. Ezt megelőzően, noha regényeit Nyugaton gyakran kiadták – a Vendégjáték Bolzanoban kivételével, mely német nyelvterületen nagy sikert aratott és sok kiadást megért – igazából nem figyeltek fel rá. Ma viszont olasz, német, spanyol, portugál és angol nyelvterületen, valamint számos kelet-európai nyelven hatalmas sikerrel jelennek meg elsősorban a franciák által felfedezett regények, de újabban mások is. Sikerére jellemző, hogy annak idején még Massimo D'Alema, Olaszország későbbi miniszterelnöke is A gyertyák csonkig égnek olasz kiadásával fényképezkedett. Márai írói stílusát leginkább Thomas Mannéhoz és a nagy osztrák írók stílusához hasonlítják. Magyarországi elismertségének kialakításában meghatározó szerepet játszott műveinek nyugat-európai fogadtatása.

A gyertyák csonkig égnek egyik kiadásának fülszövege szerint: "Az 1942-ben megjelent, nagy indulatoktól feszülő, szuggesztív erejű regény vakító élességgel világít a barátság, a hűség és az árulás ösvényeibe. Két régi barát évtizedek után újra találkozik, s végigbeszélgetik az éjszakát. A múltra visszatekintve egyikükből vádlott, másikukból vádló lesz: egyikük annak idején elárulta, sőt majdnem megölte barátját, elcsábította a feleségét, örökre tönkretette az életét. Ám a tragédiát valójában nem alkalmi gyengeség okozta: egy világrend széthullása a hagyományos erkölcsi értékek megrendülését is jelenti." Nem nehéz elképzelni, hogy a szélesebb olvasóréteg ízlését és érzékeit telibe találják a kiemelt kulcsszavak: barátság, hűség, árulás, s ha mindez még örökre tönkre is teszi valaki életét, biztos sikerre számíthat. Ugyanakkor nagy írói és olvasói teljesítmény is, hogy a monológregény képes végig fenntartani a feszültséget, a sokszor megírt és eljátszott szerelmi háromszög-történet töretlen ívét.

A történet, amely egy éjszakába sűrített nagymonológ keretein belül játszódik, egy barátság és egy szerelem analízise...

A gyertyák csonkig égnek  regény (1942)

A barátság: "...szigorú emberi törvény. A régi világban ez volt a legerősebb törvény, erre épültek fel nagy műveltségek jogrendszerei. A barátot meg lehetett ölni, de a barátságot, mely a gyermekkorban szövődött két ember között, talán még a halál sem öli meg".

A gyerekkorban gyökerezett Henrik és Konrád barátsága is. Tízévesek voltak, mikor megismerték egymást a bécsi hadapródiskolában. Henrik dúsgazdag magyar gróf fia, Konrád apja bárósított hivatalnok volt Galíciában, anyja lengyel. A két fiú sülve-főve együtt volt, a nyári szünidőt, később a karácsonyt is együtt töltötték a grófi kastélyban. Együtt avatták őket tisztté, minden szabad idejüket egymás társaságának szentelték. Nem változott semmi akkor sem, amikor Henrik asszonyt hozott a házhoz, a gyönyörű szép Krisztinát. Egy napon aztán fordulat történt. Vadászatot tartottak a grófi vadaskertben. Henrik észrevette, egy szarvas lépett ki velük szemben a tisztásra, s hallotta, hogy a mögötte tíz lépésnyire haladó Konrád csőre tölt. Nem nézett hátra, de biztosan tudta, hogy Konrád nem a vadat, az ő fejét célozza. Megdermedt, de nem tett semmit. Aztán a szarvas hirtelen megugrott, és Konrád leengedte a puskát. "Elmulasztottad" - szólalt meg nyugodtan Henrik. Este még hármasban együtt vacsoráztak, de Henrikben meggyökeresedett a kínzó gondolat: Krisztina elvágyódik innét. Éjféltájban Konrád hazamegy, a házaspár is lefekszik, de Henrik nem tud aludni; kínzó kétségeire Krisztinának az ő számára írt naplójából akar bizonyosságot találni, de a napló nincs a szokott helyen. Másnap reggel Henrik Konrád lakására hajt, s ott tudja meg: Konrád elutazott. Még Konrád szobájában meditál, amikor sápadtan, feldúlva megérkezik Krisztina: "Elszökött" - mondja - "Gyáva volt". Ez volt az utolsó szó, amit Henrik hallott az asszonytól, s ez épp elég volt arra, hogy teljes világosság gyúljék a fejében. Igen, Krisztina a szeretője Konrádnak, együtt akartak szökni idegen országba, de Konrád nem vállalta barátja meggyilkolását, pedig csaknem büntetlenül megtehette volna: vadászatokon gyakran előfordulnak balesetek. Konrád a történtek után lemond rangjáról, s elmegy a trópusokra, Henrik pedig kiköltözik a vadász házba s addig nem teszi be a lábát a kastélyba, míg néhány év múlva Krisztina meg nem hal.

A regény jelen idejű cselekménye negyvenegy évvel az emlékezetes vadászat után történik. A Londonban élő Konrád a városba látogat, és értesíti Henriket, a tábornokot érkezéséről. A tábornok parádés kocsit küld érte és gyertyák fényénél ott vacsoráznak, ahol negyvenegy év előtt utoljára ültek egy asztalhoz. A vacsora után a tábornok idézi fel hármuk históriáját, és feleletet vár néhány kérdésére, például arra, hogy Konrád tényleg le akarta-e lőni azon a vadászaton. Ő azonban nem válaszol, hiszen némán is mindketten tudják a feleletet. Mire a gyertyák csonkig égnek, a két barát kézfogással búcsúzik egymástól, most már örökre.

A regény nagyszerűen dokumentálja Márai írásművészetét, regényépítkezésének fogásait, de a mai olvasótól a téma kissé idegen. A szerelem, a barátság, a hűség és árulás ilyetén felfogását nem is nagyon érti. Persze az író éppen arra akar utalni, hogy ti. a regény megírásának időpontjában - 1942-ben -, amikor már javában dúlt a második világháború, mindezek a nemes eszmények végzetesen megsemmisültek.

vissza az elejére

New York, 1956.

MENNYBŐL AZ ANGYAL - MENJ SIETVE

Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt.''

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- A költő, a szamár, s a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, -
mennyből az angyal

Márai Sándor idézetek:

Pénz

„Bizonyos időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység nem körülöttem van, hanem bennem van, s nincs menekvés előle. Időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység légköre olyasféle, mint a tordai büdösbarlang, és a kénes levegőnek párájától, amelyet áraszt, elhalványodnak a környezet flórájának színei, s a növényzetből kifakul a klorofil, ha a szegény reánéz.”

Halál

„Az ember mindig egyedül volt, csak te voltál hűséges, halál. (...) Mindig mögöttem vagy. Te vagy a hűség. Jó cimbora, okos barát. A többi mind akart valamit: szerető, a kedves, a fiú. Mind önzők voltak a szeretetben. Csak te vagy önzetlen, halál. Végig kísérsz a rövid úton, s egy napon vállamra teszed a kezed.”

                                                                                                 Forndron Éva

vissza az elejére